2016. augusztus 1., hétfő

Chiyó

Amikor az ősidőkben először Japánba érkeztem, elég gyorsan rákaptam a sumóra. Valószinűleg az egzotikum is vonzott, de hamar észrevettem a a dolog sportértékét is, és csakhamar rendes gaijinhoz illően, afféle sumó-fan lettem. Volt ott egy rikishi, aki, azon felül, hogy mindig nyert, azzal tűnt ki, hogy nem volt dagadt, csak hihetetlenül izmos, és ráadásul technikás is. Naná, hogy ő lett a kedvencem, a “Wolf”, vagyis Chiyonofuji, de leginkább “Chiyó”. Mindent megnyert, egyszer 53 meccsen át nem tudták megverni, ezt a rekordot azóta sem tudták megdönteni. Nemcsak erős, de csodálatosan technikás is volt, nem pofozkodott és lökdösődött, hanem a legváltozatosabb, és többnyire igen elegáns! módokon távolította el vagy vágta földhöz nálánál tipikusan nagyobb és nehezebb ellenfeleit. 


Az utolsó meccsét sajnos elbukta... Ma reggel láttam meg a neten, hogy vasárnap, 61 éves korában meghalt. Hasnyálmirigyrák, úgy látszik manapság ez viszi el a legjobbakat. 

Úgy szeretnék rá emlékezni, ahogy a nálánál kétszer nehezebb Konishikit egyszer kirakta a dohyóból. Beugrott a kezével cséplőgépszerűen hadonászó hawaii közelébe, két kézzel megragadta oldalt az övét, felemelte, kicsit talán még meg is rázta, aztán odasétált a dohyó széléhez és lerakta, mint egy zsák szenet, tökéletes tsuridashi! Még meg is fogta utána, nehogy véletlenül leessen és még megüsse magát. Akkor, visszafelé menet, a szája sarkában finoman elmosolyodott...

2016. július 30., szombat

TILOS!

Japánt ugye nem a féktelen szabadossága miatt szeretjük, emiatt inkább csak elviseljük, de időnként jókat röhögünk rajta. Aki járt már erre, annak bizonyára feltűnt már, hogy úton-útfélen nevelnek bennünket, nem csak a külföldieket, de az őslakosokat is, erről már írtam pl. itt. Azonban, fájdalom! az idelátogató turisták nagy része nem tud japánul olvasni, angolul kiírni meg ugye macerás, nem beszélve a vicces eredmények esélyéről, így marad a piktogram, mint univerzális, vagy annak hitt? nyelv. Próbáljuk hát megfejteni az üzeneteket!*

Gyermekekkel ellentétes irányba mozogni TILOS! 
Laptop felett kikukucskálni TILOS! 
Szaloncukorral üditőt fogyasztani TILOS!
Kutyát hallal etetni TILOS!
Saját árnyékunkra taposni TILOS!
Egymásnak háttal állva sarokkal rúgni a port TILOS!
Persze ha ennyi minden tilos, akkor felmerülhet, hogy ami nincs explicit tiltva, azt ugye akkor szabad? Szabad-e például más árnyékát megtiporni? vajon akkor hüllőkkel és kétéltűekkel lehet-e kutyát etetni? szabad-e szemben állva összerúgni a port? Megannyi kínzó kérdés...

------------------------------ 

* A Roppongi Hills Mori Muzeuma egész kincsesbánya ezen a téren... 

2016. július 26., kedd

Dashinsoan 打心蕎庵

Since we moved out of central Tokyo towards the west, a whole new area opened up for us to explore. The streets around our station offered a selection of good restaurants to start with and during the past year we gradually extended our search to areas within easy cycling distance. We were aided by recommendations from friends already living in our new neighbourhood, and it is time to share some of our best discoveries. I would like to start by introducing a soba restaurant near Shimokitazawa station.

‘Near’ is a slight exaggeration, as Dashinsoan is almost a kilometre to the south of the station, situated in the wide area between the Odakyu line and the Denentoshi line. Shimokita is the nearest station, but the road leading south does not seem long as there are interesting shops, restaurants and people to look at. This particular restaurant is well hidden though, down of a side street, in a residential area, across from Shinganji temple.

A tall tree is visible from a distance, but entering the small garden, the tree appears to stand behind the house, but when finally within the restaurant, one gradually realizes, that the huge trunk visible behind a low window at the back shows the same ancient tree standing in a small courtyard garden. 


The menu is simple - small plates of tempura (fried seafood or vegetables), dashimaki tamago (egg omelette cooked with fish stock), hotate (scallop) in vinegar sauce, tofu and finally plates of hot or cold soba noodles. Each dish arrives at the table arranged on beautiful ceramic bowls.


There is a small, but good selection of sake to accompany the meal. Again, the katakuchi serving bowls and ochoko cups are beautiful, making it a pleasure just to handle them.


打心蕎庵 Dashinsoan contains a reference to handmade soba (手打ち蕎麦 teuchi soba) combining it with the character for heart (心 shin).

Food: 8/10 (excellent)
Ambiance: 7/10 (pleasant)
Price-performance: 8/10 (excellent value)

--------------------------------------------  

 Address: 3-7-14 Daizawa, Setagaya-ku, Tokyo Tel: +81 (3) 5431-0141

2016. július 17., vasárnap

Onsen Blues

Mentünk a minap túrázni északra és persze onsenben aludtunk, ahogy az rendes japánemberekhez illik. A fürdőt nyilván az internetről választottuk, és a képek nem hazudtak: mindegyik fürdő, és volt néhány! olyan volt, mint a képeken, némelyikük emlékezetesen gyönyörű.

A fürdőkkel nem volt hiba
Ám maga az épület, és az egész kis település körülötte, meglehetősen le volt pukkanva. És ha elvonatkoztatunk ettől a falutól, nem túlzás azt állítani, hogy bizony egész Japán tele van ehhez hasonló kopottas fürdőkkel, elhanyagolt kertekkel, omladozó, nem ritkán lakatlan szállodákkal, használaton kívüli sípályákkal, a 80-as évek nagy bulijainak másnapos, másévtizedes? mementójaival, amikor még hömpölyögtek a belföldi turisták és egy magára valamit adó cég évente legalább egyszer levonult egy onsenbe egy kiadós berúgásra és egy másnapi meditatív kijózanodásra forró vízben. A pénz nem volt akadály és bármit építettek, és építetttek feszt! elkelt egy szemvillanás alatt. Emiatt nem is nagyon erőltették meg magukat, hogy szép legyen, ami épül, a 70-80-as években az nyert, aki gyorsabban lépett, nem pedig az, aki túl sokat spekulált azon, hogyan lehetne szebben megcsinálni valamit. 

A hátsó szárny: a kert itt még ugyan szép, de az épület még saját igényszintjéhez mérten is pusztul
Manapság már 2-3 millió forintért is meg lehet venni egy apartmentet* egy fürdőváros szélén épült házban, 20 éve egy ilyen még minimum 20 milla volt, és mégsem kapkodnak érte, de miért is tennék amikor van ilyen bőven a piacon. A csúcskategóriás szállodák köszönik szépen, jól megvannak, de kisebb onsenek láthatólag szenvednek, sok közülük bezárt, ami pedig nem, az szép lassan pusztul lefelé. Súlyosbítja ezt az elvándorlás vidékről, hiszen ha belegondulunk: Japán lakossága általában is meredeken csökken, de ezen belül a legnagyobb városoké növekszik... na mi következik ebből a vidékre nézve? és vidéken Tóhoku, az Északkelet helyzete a legrosszabb.

Egy szebb napokat látott pachinkó-szalon. Ha már ez sem megy, tényleg nagy a baj...
Nem csak arról van itt szó, hogy az ebben a posztban már emlegetett csőlátás miatt a vendégek észre sem veszik a málladozó vakolatot, a hullámlemezzel letakart falakat és a bedeszkázott kertet. Ezt azért is gondolom, mert látszik az igyekezet a ryokan tulajdonosai részéről, hogy helyrepofozzák a fogadót, csigatempóban ugyan, de folyik a munka. Ahhoz, hogy ez gyorsabban menjen, hitel kellene, de manapság a bankok már nem dobálják a kölcsönöket boldognak-boldogtalannak. Saját erőből pedig kőkemény dolog egy ryokan felújitani, különösen, hogy egyre ritkább, és ezzel összefüggésben egyre drágább, az olyan mesterember, aki ismeri a régi technológiákat. 

Marad a várakozás egy újabb aranykorra, amikor majd megint tömött buszok jönnek Tokyóból, újra indul a sose-halunk-meg életérzés, és ismét csak a legjobb lesz elég jó. Jelenleg kevés az erre mutató jel, hacsak a kínai turisták nem únják meg az akihabarai bevásárlást? halovány a remény, hogy Tóhokuban a belátható jövőben újraindulna a bulivonat.

Inkább csak azt lehet csak remélni, hogy a növényzet szép lassan benövi a házakat, és a természet majd a maga módján foltozza be a sebeket. Ehhez nem kell sem bankkölcsön, sem pedig mesterember, és jelei már sok helyen mutatkoznak; talán kell még egy-két generáció, és újra csak erdő lesz Tóhokuban, medvékkel, szarvasokkal.

Az is jó lesz.

----------------------------

* a trükk az, hogy meglehetősen magas (közel évi 1m HUF-os) fenntartási költségei vannak

2016. május 3., kedd

Tonkotsu homeland

Japánnak Kagoshima kicsit olyan, mint Nápoly az olaszoknak: tengeröbölben fekvő, pálmafákkal szegélyezett vadregényes déli város, érthetetlen tájszólással, hiresen szép nőkkel és egy bazi nagy tűzhányóval, ami állandóan ott pöfög a város fölött és hozza az ideget az ottlakókra. Igaz, különbségek is vannak azért; vörösbor helyett shóchút* isznak, a római és barokk épitészet helyett a brutalizmus egy vernakuláris változata terjedt el, értsd: igencsak rusnya város, a pizzát pedig rámenre cserélték le.

Kagoshima a Sakurajimával, ezt a képet értelemszerűen loptam
Hoppá, helyben is vagyunk, RÁMEN! Nyilvánhogy elmentünk egy helyi rámenesbe, a Tontoró nevű műintézményt néztünk ki a segédletből és támadtunk meg egy egész napos autós kirándulás befejező aktusa gyanánt. Az üzlethelyiség biztató vizuális paraméterekkel rendelkezett, kellően harsány és enyhén szutykos, a menü pedig faék egyszerűségű: "Tontoró rámen" kis-, közepes- és nagy kiszerelésben, illetve ugyanaz cháshú (extra húsos) kivitelben is. Ja, és volt gyóza is, de csak párolt, un. suigyóza. Mivel a déli sziget, Kyúshú, maga a tonkotsu homeland, a lé tipusát itt még megkérdezni is inzultusnak számitana; NYILVÁNVALÓ, hogy disznócsont-főzet. Judit maradt az alaprámennél (+ egy extra tojás), én bevállaltam a cháshú verziót, mint később kiderült, ez kis hiján végzetes hiba volt, és kértünk egy gyózát is, mert azt szeretjük.

Igy érkezett, csak a tésztát piszkáltam ki a fotó kedvéért
Csinos kis fekete kinai tálban érkezett az anyag, bár azt fel kell, hogy rójam nekik, hogy alapból a lényeg, a MEN, nem látszott, ezt nekem kellett kipiszkálnom az aljáról fotó kedvéért. De pozitivumként emlithetem, hogy a chashú izlésesen kilógott a tálból, hideg volt, ahogy kell! és a vagdalt újhagyma valamint a piritott hagyma is a szemnek kellemes látványelem volt. De a rámen nem látványkonyha, lássuk a medvét! A men jó volt, középvastag és karakteres, de egy árnyalatnyit puhább a kelleténél. A lé a vártnak megfelelően súlyosan zsiros volt, de ezzel együtt szerethető. Mindazonáltal, csak egy-két kanállal ettem belőle, elkerülendő egy rövidebb kórházi kezelést, epegörccsel, inkább az eredeti funkciójának megfelelően, a men izesitésére használtam. 

A belevalók, az apróságoknál kezdve: volt vékonyra szeletelt falfüle gomba - chek, finom. Az újhagyma nem csak jól nézett ki, de friss is volt, a pörkölt hagyma pedig egy kis édes csavart rakott a lébe - dicséretes! Judit tojása, aminek a felét elkoboztam, szintén megfelelő konzisztenciájú, kocsonyás állagú volt. És akkor a chashú: ez egy emlékezetes darab volt; vastagon szeletelt, ez non-standard, hideg, ez igy van rendjén! omlós, súlyosan zsiros, de izletes darab. Egy szelet pont optimális lett volna, de a chashú-menben ezzel nem spórolnak és teljes disznóhús-overkill lett a dolog vége**, de szerencsére jött a kaidama, és megmentett.

A kaidama, betöltve
A kaidama, amint ezt legutóbb megtanultuk, extra adag men-t jelent, amit egy kis tányéron, forrón szerviroznak és a fogyasztónak magamagának kell a maradék lébe csúsztatnia. "Katame"-re, vagyis keményre, kértem, és ez jó döntésnek bizonyult, az előbbinél jóval vékonyabb, markánsan "al dente" ramentésztát kaptam, ami a maradék lével, és persze chashúval, elkeverve optimális mixnek bizonyult, megkockáztatnám: jobb volt, mint az első kör!

Ja, és a suigyoza telitalálat volt, de hát ez egy rámenposzt, igy erről itt nem illik ömlengeni...

Men: 7 (kaidama 9)
Leves: 6
Chashú and the rest: 8 (de ha még egyszer mennék, akkor csak normál adag chashúval kérném)
Összpontszám: 21-23/30

 ------------------------------- 

* ca. 25-35%-os alkoholpárlat, alapanyag gyanánt Kagoshima környékén leginkább az édesburgonya megy ("imoshóchú")
** a disznóhús kicsit olyan, mint az izesités a pastán: ha rossz a tészta, akkor feljavitja, de az igazán jó pastára nem szabad túl sokat tenni, mert akkor túlzottan dominál... A pasta, ahogy a ramen is, a tésztáról szól, nem pedig a belevalókról

2016. április 23., szombat

Hajrá Kumamon!

A múlt heti kumamotói földrengés kapcsán sok önkéntes/magán kezdeményezés indult az érintettek megsegítésére. Az egyik ilyen, nem biztos, hogy a leghasznosabb, de mindenképp a legcukibb, a "Kumamon Ganbarekai", szabadon magyarítva a "Hajrá Kumamon!”, mozgalom, ahol a mindenki által imádott Kumamon nevű yurukyarát, vagyis kabalafugurát, vigasztalják különféle más plüssállatok, és arra biztatják, hogy ne adja fel, igyekezzen, vagyis “ganbare!”. 
Kumamon az utóbbi évek egyik legsikeresebb yurukyara-celebje, egyértelmű sztár a prefekturális mascotok között, pedig elég erős a felhozatal, hiszen minden “ken”-nek van egy, a Japán Nemzeti Bank megállapítása szerint az elmúlt két évben 1.2 milliárd dollárt forgalmat generáltak a pirospozsgás medvével ékesitett biszbaszok, sütemények, hotelek, légijáratok, és még ki tudja micsodák.


Csütörtök este óta a neten Kumamon mentőakció indult, először egy Chiba nevű mangarajzoló bácsi rakta fel a webre ahogy a sérült Kumamont vigasztalják. Ez gyorsan népszerű lett és csakhamar megszületett a “ganbarekumamonkai” #くまモン頑張れ絵 nevű hashtag a Twitteren, Facebook-on és gondolom még sok más helyen is, ahol profi és nemprofi mangarajzolók őrjöngenek Kumamonnnal. Vannak jobban és kevésbé jól sikerült darabok, akinek van kedve, kutakodhat pl. itt (Twitter) vagy itt (Facebook)!

Az eredeti Ganbare Kumamon! Chiba-sannal, ami meginditotta a lavinát

2016. március 12., szombat

Öt éve történt

A kerek évszámoknak tulajdonképpen semmi jelentősége sincs, épp csak a Föld van éppen nagyjából ugyanazon a helyen, mint amikor egy bizonyos dolog megtörtént. Valamiért mégis kedveljük ezeket az időpontokat, talán, mert fogást kínálnak az idő unalmasan egyhangú, végtelen áramlásában.

Tegnap volt pont öt éve, na megint elkéstem a poszttal! hogy Japántól keletre, a Csendes-óceán mélyén valami történt, felpattant egy tektonikus lemez, és az így keletkező földrengés jelentős pusztítást okozott a keleti tengerparton és Sendai városában. Nem mellesleg a tektonikus lemez mozgása néhány méterrel megemelt pár millió köbméter vizet, egyfajta "vízdomb" keletkezett, a víz viszont folyadék, vízszintesen szeret lenni, így gyorsan kinyújtózokodott, és a gyorsvonati sebességgel terjedő hullám Tohoku partjainál helyenként több, mint 20 méterre csapott fel, magával cipelve autókat, házakat, és majdnem 25.000 embert. 

A víz sok minden más mellett a fukushimai atomreaktor tartalék generátorait is elöntötte, használhatatlanná téve azokat, éppen akkor, amikor szükség lett volna rájuk. A reaktor ugyanis automatikusan leállt, nem mintha bármi baja lett volna a földrengéstől, biztonsági intézkedés gyanánt. A leállt reaktort viszont hűteni kell, a hűtővíz áramlásához pedig motorok szükségesek, amiket áram hajt, de hát az nem volt, hiszen a generátorokat elöntötte a víz... Így a világ dermedten figyelte, ahogy néhány nap alatt a felforrósodott nukleáris fűtőelemek leolvadnak, a reakciókból fejlődött hidrogéngáz pedig szép sorban felrobbantja a reaktorépületeket. A többit már ismerjük: a lakosságot kitelepítik, és megkezdődik a "cleanup" aminek az időtartalmát az optimisták is 30-40 évre becsülik. Pedig csak annyira lett volna szükség, hogy a generátorokat egy picit magasabbra kellett volna tenni. Vagy lezárni a tetjüket amikor jött a cunami. Vagy hozni helikopterrel előre előkészített tartalék generátorokat. Vagy... 

Szomorú és peches egy történet ez; ha csak a földrengés lett volna, akkor könnyen lehet, hogy egyfajta sikersztoriként emlékeznénk rá: átvészeltük a világtörténelemben eddig mért második legnagyobb földrengést, alig párszáz áldozattal és meglepően kevés, Tokyóban gyakorlatilag nulla, anyagi kárral! Ha azért a cunamit is hozzávesszük, akkor a tragédia ugyan tagadhatatlan lenne, de ez mégis csak egy természeti katasztrófa lett volna, aminek elviseléséhez az évszázadok alatt már hozzászokott a japán nép, és a gyászmunka elvégzése után része lenne a kollektív emlékezetnek. De Fukushima, amibe ugyan nem halt bele senki, mégis nagyobb sebet ütött a japánok pszichéjén, talán éppen az elkerülhetősége miatt. Megingatta a japánoknak a technológiába, valamint annak uralhatóságába, és ezzel együtt saját maguk alaposságába és szervezettségébe, vetett hitüket. Mivel a második világháború utáni elképesztő japán gazdasági-társadalmi sikertörténetnek éppen ezek voltak az alapjai, ezért ennek a sokknak a rezgései máig érezhetők. Csak azt remélhetjük, hogy ez válság és az ezt övező, máig sem befejezett, viták hozzásegítenek ahhoz, hogy Japán találjon egy új paradigmát, aminek alapján optimistán, megújulva tudna belekezdeni a következő 50 év sikertörténetébe. 

Mert erre nagy szükség lenne, nem csak Japánnak, de a világnak is.

---------------------